Kellett nekem jártatni a számat?!?!

Idézem magamat:

„Azt hiszem kezdek unalmassá válni itt a blogon. Már jó ideje nincsenek hatalmas izgalmak, nagy döntések, feszült várakozás... Csak a csendesen stagnáló myeloma…”

„Azért nehéz, mert bármennyire is szeretnék fejleményekről beszámolni, nem tudok..., mert nincs semmi változás.”

„…mivel hosszú ideje nem tudok már izgalmaktól hemzsegő bejegyzéseket írni - ez van, ha az ember állapota stagnál…”

Hhmmmm! Lehet, hogy kicsit felpiszkáltam a Sorsszövőket?!?!

Azt gondolhatták:

„Nem tudsz izgalmaktól hemzsegő bejegyzéseket írni? Hiányoznak a döntések és a feszült várakozás?  Hát akkor tessék te elégedetlen nőszemély, felrázzuk egy kicsit azokat az „unalmas” mindennapokat.”

Mesélek. Ám ahhoz, hogy a történet kerek legyen, vissza kell ugranom egy-két hetet az időben.

Április 4. kedd

Hematológia. Szokásos kontroll. Úgy tűnt minden rendben, bár a fehérvérsejtjeim azt súgták, hogy talán mégsem. Vicces, mert normál értéken voltak, ami alapvetően nagyon is örömteli dolog. Csakhogy! A kezelésem egyik velejárója volt, hogy picit lenyomta a fehérvérsejt számot. Ezért is szúrt szemet a szívmelengető normálérték, amit - őszintén szólva - évek óta nem láttam már a leletemen. Pont ezért volt nyugtalanító. Meg is jegyeztem a Dokinak, hogy mire véljem a dolgot, de ő (teljesen jogosan) azt mondta, hogy várjuk meg a többi leletet, hisz ennyiből még nem következtethetünk semmire. Általában másnapra elkészül az összes eredmény, így a kezelőorvosommal abban maradtunk, (amiben mindig is) ha gáz van, akkor keres majd, ha pedig továbbra is rendben találja a leleteimet, akkor júliusban találkozunk legközelebb. Úgy búcsúztam tőle, hogy bármennyire is kedvelem, július előtt nem szeretném viszontlátni.

Másnap reggel nyolc órakor csörög a telefonom. A kijelzőn vakító fehér fénnyel virít a Doktor neve.

Azt hiszem nem nehéz kitalálni, mi is hangzott el a telefonban.

Rosszabbodtak az értékeim, nem veszélyesen, de megugrotta azt a lélektani határt, amikor újra kell gondolnunk a dolgokat. Megnyugtatott, hogy remek ötletei vannak a további kezelésemet illetően. Megbeszéltük, hogy másnap reggel bemegyek és elmondja a lehetőségeket.

Úgy tűnik eddig bírta az Intron (eddigi kezelésem). Ami fantasztikus, mert közel sem volt biztos, hogy egyáltalán működni fog. (30% volt az esélye annak, hogy használni fog a szer.) Ahhoz képest nagyon szépen dolgozott és adott nekem másfél évnyi nyugalmas időszakot. Tisztában voltam vele, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor már nem úgy reagál rá a szervezetem, ahogy azt szeretnénk.

Nagyon hosszú lenne most leírni, hogy mi mindenről beszélgettünk csütörtök reggel. A lényeg az, hogy 4 lehetséges kezelési tervet rágtunk át közösen, mindegyiknek számba vettük előnyét – hátrányát. Elmondta, hogy ő melyiket preferálja jobban és miért. Azt mondta, hogy bármelyiket is választom, ő elfogadja a döntésemet és az általam választott úton megyünk tovább. Természetesen nem kellett ott meghoznom a döntést, kaptam egy kis időt arra, hogy átgondoljam a hallottakat.

Azért csak most mesélek erről, mert a szüleimnek mindenképp személyesen szerettem volna elmondani a dolgot. Ez a legnehezebb része. Közölni a rossz hírt azokkal, akiket szeretek és akik szeretnek. Szerettem volna ott lenni velük, megölelni, megnyugtatni őket, válaszolni minden kérdésükre. Ez nem az a téma, amit pár perc alatt „elhadarok” telefonon, majd leteszem, ők pedig ott maradnak az összes aggodalmukkal, bizonytalanságukkal és kérdéseikkel.

Következő héten hazautaztunk a tavaszi szünetre. A szüleim már nagyon vártak minket, örültek, hogy végre otthon vagyunk és persze teljesen nyugodtak voltak, mert ők úgy tudták minden rendben. Én pedig törhettem a fejem, hogy is tálaljak egy olyan „desszertet”, amit senki sem rendelt a finom vacsora után.  

Nekem nehéz volt elmondani, nekik nehéz volt végighallgatni, de rávilágítottam a dolog jó oldalára is és így sikerült elfogadniuk, hogy ami most történik az nem feltétlenül rossz (sőt, lehet, hogy nagyon is jó!), hanem egy új esély a gyógyulásra, mert én egyértelműen lehetőségként tekintek a most történtekre. Úgy érzem, hogy újra eljött a javulás időszaka!

Szóval ezért a késlekedés a blogon, de most végre eljutottam odáig, hogy leüljek és megírjam a történteket.

Az események azóta is pörögnek.

Hamarosan jövök a folytatással!