Hétfő.

Korai ébredés, készülődés és egy könnyű reggeli elfogyasztása után felébresztettem Kristófot, mert határozott kérése volt, hogy szeretne még reggel találkozni velem, mielőtt elindulunk. Tündérien aludt, finoman megsimogattam, szólítottam. Épp, hogy csak megébredt és már küldte is a puszikat, a legédesebb hangzású „Szeretlek anya” kíséretében. Nincs ennél szebb érzés a világon. Mondtam, hogy pihenjen vissza nyugodtan, mert nagyon korán van még. Küldött még egy puszit, visszadőlt az ágyba és aludt tovább. Aztán elköszöntem anyukámtól is, (míg én kórházban leszek, ő tartja a frontot a háztartásban, segít a fiúknak) akinek tekintetében ott bujkált a féltő aggodalom, de annál több biztatás és szeretet. Megvolt a szokásos reggeli autózás, amit úgy szeretek. A mai különösen szép volt, tele szeretettel teli meghitt pillanatokkal. Megérkeztünk, én bejelentkeztem az osztályon. Picit várnunk kellett (korán érkeztünk), aztán szólt a főnővér: „Rendben van Edit, beköltözhet a 340-es szobába.”

340-es. Már előre mosolyogtam, mert tudtam, hogy megint egyágyas szobát kaptam. Bizony! Pedig most szinte biztos voltam benne, - mivel semmi nem indokolta az egyágyas elhelyezést - hogy többágyasba kerülök. Berendezkedtünk, kipakoltam a legfontosabbakat a táskámból. Elköszöntem a férjemtől, aki persze nehezen hagyott itt, de őt legalább minden nap láthatom majd az itt töltött idő alatt.

Ezen a napon még semmi különös nem történt. Volt egy alapos fizikális vizsgálat és vérvétel számos vérvizsgálathoz. Kaptam branült, majd egy fiziológiás sóoldatos infúzióval átmosták a keringésem. Egyszóval felkészítettek a másnapra.

Kedd.

A reggeli vizit és vizsgálat után, mivel minden rendben volt, elkezdődhetett a kezelés. Az orvosok elmondták, hogy az, amit kapok egy nagy dózisú kemoterápia lesz. Előfordulhat hányás (a hányáscsillapítók ellenére is), émelygés, rossz közérzet. Ezzel kb. 3 napig kell számolni. Nagyon ritka eset az, amikor a beteg csak nagyon enyhén, vagy egyáltalán nem tapasztalja ezeket a tüneteket. Persze jól tudom mivel is jár ez, de én úgy készítettem fel magam erre a történetre (is), hogy minden rendben lesz velem és minden gondolatommal azon voltam, hogy ez így is legyen.

Vesevédő infúzióval indult a program (vesevédőt 4 óránként kapok a következő 24 órában), majd egy hányáscsillapító befecskendezése (branülbe) után a nővér már csavarta is az infúziós szerelék végét a branülöm végéhez. Kemoterápiás infúzió a szerelék egyik végén, én a másikon. Csak arra gondoltam, hogy mellékhatások nélkül gyógyít engem a szer. Minden negatív gondolat és érzés kizárva, ez nem az a buli, ahova ők is hivatalosak. A nővér ennyit mondott kedvesen, együttérzéssel a hangjában: „Hát ez jó nagy adag. Ez nem lesz kellemes. Ez ütni fog.” Mire én: „Remélem nem csak engem, hanem a betegséget is!” Jót nevettünk. Kicsit több, mint három órán át csöpögött a „nedű”, ami arra hivatott, hogy kisöpörje a túlbuzgó, ám rosszul dolgozó „munkásokat” a szervezetemből. Milyen volt? Kicsit kótyagos voltam, éreztem, hogy valami dolgozik bennem, de ez az érzés már az előző kezelések miatt ismerős volt.

Kettő körül megérkezett az újabb vesevédő, majd következett 2 liter fiziológiás sóoldat, hogy alaposan átmossák a keringést. Ez után egy újabb adag hányáscsillapító.

Eltelt a nap, eltelt az éjszaka. Rosszullétem és az abból kerekedő kis történet a mai nap leírásából biztosan kimarad, mert nem volt ilyen. Nem mondom, hogy nem éreztem magamban a szert. Néha-néha émelyegtem és nem esett jól ételekre gondolni, de ezt leszámítva semmi probléma nem volt. Szóval a Szervezetem – Mellékhatások meccs eredménye eddig 1-0.

Szerda.

Az éjszakai után jött a hajnali vesevédő. Hat óra. Meglepően jól vagyok. Ennek örömére elmentem tusolni, majd visszafeküdtem az ágyba és olvastam. Reggel hétkor jött a nővér újabb két liter fiz sóval. A szervezet hidrálása nagyon fontos ilyenkor. Tíz órakor megkaptam az utolsó vesevédőmet. Amint lecsöpög a második liter sóoldat is, akkor a mai programnak vége. Holnap pedig kezdődhet a sejtnövelés!