December, január, február... Második, harmadik, negyedik ciklus...
Végre a tervek szerint ambulánsan. Ez annyit tesz, hogy a kezelési napokon reggel bemegyek az úgynevezett Nappali Kórházba, megkapom a kezelést, majd az orvosommal való konzultáció után mehetek is haza. Remek rendszer, alig zavar csak bele a hétköznapjainkba. Talán furcsán hangzik, de szeretem ezeket a reggeleket (persze nem azért, mert kezelést kapok... azért ennyire még én sem vagyok lelkes). Hajnalban kelünk, a város ilyenkor még nyugodt és csendes, a kórházig jókat beszélgetünk a férjemmel az autóban. (Kisfiúnkra ilyenkor az egyik nagyi vigyáz.) Szeretem a nappali kórház hangulatát. Mindenki csupa mosoly, sok a nevetés. Belehuppanok a távirányítós bőr fekvőfotelbe és már jön is az én kezelő nővérem (egy adott beteget, mindig ugyanaz a nővér lát el), akivel megbeszéljük ki, hogy van éppen. Gyors vérvétel, és ha minden rendben, akkor jöhet az infúzió és az injekció. Aztán kisebb-nagyobb várakozás után bejutok a kezelőorvosomhoz, mindent megbeszélünk, egyeztetjük a következő időpontot és már meg is vagyok. Legtöbbször már kilenc óra előtt el is indulunk hazafelé.
(Mit is jelent egy ciklus? Egy ciklus 4 kezelésből áll (injekció + infúzió) + az otthon minden nap beszedendő tablettákból. A ciklus után mindig van kb. másfél hét szünet, majd jön a következő ciklus.)
Az első (intenzív) ciklus után az értékeim rengeteget javultak. Úgy tűnik jól reagálok a kezelésre. Ez megnyugtató.
A második ciklust ennek örömére lassabbra vettük (heti 1x négy héten át). Az értékeim - igaz kisebb mértékben, mint az első után - tovább javultak.
A harmadik ciklus alatt is minden rendben zajlott, bár a ciklus végén a lépcsőházunkban sikerült egy ájulást produkálnom a második és harmadik emelet közötti fordulóban. Váratlan volt, nem gondoltam, hogy az ájulás még, mint lehetőség ott lebeg valahol, de ezek szerint ezzel továbbra is számolnom kell. Ezért a férjem megalkotta a "lépcsőház szabályt", melynek betartása kizárólag rám vonatkozik. Csak úgy jöhetek fel a lépcsőn, hogy minden fordulóban meg kell állnom és pihennem kell egy kicsit. Ez a szabály a mai napig él, betartatása szigorú ellenőrzés alatt történik. :-)
A harmadik és negyedik ciklus között a vírusok okoztak egy kis zűrt a családban. Kisfiam kórházba került (csillapíthatatlan láz és kruppos köhögés miatt). Mivel én is és férjem is az influenza örömeit élveztük, így egyikünk sem lehetett bent vele folyamatosan a kórházban. Anyukám volt vele, mi pedig délelőtt és délután is mentünk, hogy vele lehessünk. Annak ellenére, hogy nem voltunk jól, ki sem bírtam volna, ha nem lehetek mellette. Kristóf egyre jobban lett (már otthon volt) én viszont egyre rosszabbul. Aztán eljött a nap, hogy nem tudtam felkelni az ágyból. Olyan gyenge voltam, hogy nem mertem kimenni a mosdóba sem. Nem volt más lehetőség, ügyeletet kellett hívnunk. Alacsony vérnyomás, rossz oxigénszaturáció, tüdőgyulladás gyanú. MEGINT! Egy felmosó rúdból és egy vállfából rögtönzött infúziós állványról lógott a vénámba vezetett infúzió, közben vártuk a mentőt. A fiúk pakolták a csomagomat, kisfiam felnőtteket megszégyenítően rakta össze a szükséges dolgokat. Megjöttek a mentők, és amíg átültem az ágyról a hordágyra majdnem sikerült elveszítenem az eszméletem, de komoly koncentrációval és tudatos légzéssel megúsztam a dolgot. Egy hetet töltöttem a már jól ismert "wellness részlegen" (ismét egyágyas szobában a tüdőgyulladás miatt.) A történet hasonló az előzőhöz, úgyhogy most nem is bonyolódnék bele. A lényeg, hogy hamar rendbe jöttem, így egy hét múlva hazaengedtek. Indulhatott a negyedik ciklus.
A negyedik ismét egy intenzív ciklus volt (heti 2x két héten át). Pont a születésnapomra esett az egyik kezelés. Jót nevettünk a férjemmel azon, hogy jól indítom a napot, már korán reggel "benyomom" a szülinapi kemo-koktélomat. Mit is mondhatnék, élni tudni kell! Az intenzív terápia megtette hatását. Az utolsó kezelés után eltelt jó pár nap, mire újra embernek éreztem magam. Remélem az a kevés "hívatlan vendégem", aki még van/volt, szintén hasonlóan rosszul érezte magát és végleg lemondott arról, hogy a csontvelőmben vendégeskedjen. Friss eredményeket még nem tudok, de remélem, hogy minden a legjobbak szerint alakul.
Összességében a kezeléseket jól viselem. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem érzi meg a szervezetem, de akkor is azt kell mondanom, hogy minden a tervek szerint halad. Én is és a vérképem is katonásan viseljük a megpróbáltatásokat. A másik dicséret a családomat illeti, akik remekül helytállnak mellettem ebben az időszakban (is).
Most március van. Jól vagyok. Nagyon is jól. Boldog vagyok, mert rengeteg rosszul működő sejttel kevesebb lettem, de annál több csodás dologgal gazdagodtam! Sokkal-sokkal több jó dolgot tudok minden egyes nap a képzeletbeli "pozitív dolgok listámra" írni, míg csak kevéskét a "rossz dolgok listára". Az élet szép, minden nap hálás vagyok azért, hogy ez az én életem.
Ui.: Valami még eszembe jutott, elmesélem, mert szívemnek kedves...
A kezelés miatt minden nap vérhígító injekciót kell kapnom. Ezt a bőr alá kell befecskendezni (hasba). Azt találtam ki még a kezdetekkor, hogy ezt a feladatot a férjemnek ajándékozom. Aztán ebből a kis feladatból komoly családi program kerekedett. A szertartás a következőképp néz ki. Mindent előkészítünk, megjelenik Kristóf, hogy majd ő fújja a fertőtlenítőt a bőrömre, aztán jön a férjem nagy pillanata, a szúrás. (Hónapok óta adja és jól adja, de még mindig képes izgulni beadás előtt.) Szóval ez a kis injekciózás komoly családi eseménnyé nőtte ki magát nálunk. Minden este kötelező program mindhármunknak. :-) Imádom a családom!
