Azt hiszem kezdek unalmassá válni itt a blogon. Már jó ideje nincsenek hatalmas izgalmak, nagy döntések, feszült várakozás... Csak a csendesen stagnáló myeloma és a javulgató szívem. Ennyi. Nincsenek felkavaró fordulatok, sem örömkönnyek, sem izgalomtól összeszoruló gyomor. Őszintén? Nem is bánom. Egyetlen esetben cserélném el ezt az érzést. Akkor, ha váratlanul betoppanna az életembe a javulás. A jóféle izgalmakat nem utasítanám vissza. Akkor azt mondanám: Na jó! Nem bánom, legyen!... Nem vitatkoznék. :-) 

Persze nem vagyok elégedetlen. A jelen helyzettel sincs semmi baj. Ha ilyen fegyelmezetten tudja tartani magát a szervezetem, akkor az jó.

A napokban visszapörgettem magamban egy kicsit az eseményeket. Hihetetlen, de egy évvel ezelőtt telt le a transzplantáció utáni 100 nap. Már egy éve, hogy lazíthattam a "steril szabályokon". Ez idő tájt vált biztossá az is, hogy valóban komoly gond van a szívemmel. Nagy izgalmak voltak.

Mostanság sokkal csendesebb az élet (mármint, ami az egészségi állapotomat illeti).

A hajam szépen növöget, de a várakozásokkal ellentétben nem lett sem göndör (még csak hullámos sem), sem dúsabb. Még csak erősebb sem. Egyszerűen annyi változott, hogy gesztenyebarnaságomat őszen virító tincsek váltották fel. Hhmmm... Ez van. Ennél nagyobb bajom soha ne legyen. Bár örültem volna, ha legalább kicsit dúsabb lesz a hajkoronám, ha már bevállaltam egy kemós "hajápolást". Bizony, bizony. Komoly ígéreteket kaptam arra, hogy a betegségemet kiüti, a hajamat pedig szuper gyönyörűvé varázsolja a kezelés. Nem mondhattam nemet erre az ajánlatra. Hát mondanom sem kell, az ígéretekből nem lett semmi. Sem gyógyulás, sem csodás haj. Szóval ez a kemó olyan volt az én életemben, mint egy csodákat ígérő, sármos pasi, aki ugyan közölte előre, hogy nem lesz könnyű vele az elején, de mindenképp megéri kapcsolatba bonyolódnunk, mert aztán meseszép lesz minden. Belementem. Bonyolódtam. A nehézségeket meg is éltük együtt, de a várva várt csoda végül elmaradt.  

Az állapotom nem romlott, ami remek, persze jelentős javulás sem történt.

A szívem sokat javult, bár közel sem tökéletes.

Igen. A helyzet az, hogy még mindig beteg vagyok, a hajam továbbra is vacak és sok minden nem a terveim szerint alakul... Szóval a dolgok közel sem tökéletesek. Ha így nézzük, akkor nem is... De én soha nem így tekintek az életemre.

Én az előbb felsorolt mondatok első felére koncentrálok és arra, hogy még mindig itt vagyok...

...hogy kézen fogva sétálgatok a családommal a Balaton parton...

...hogy minden nap megpuszilhatom a fiam...

...hogy megölelhetem a férjem...

...hogy szerethetem a családom...

...hogy beszippanthatom az ősz illatát...

...hogy része lehetek a sok szépségnek...

...

...hogy ÉLEK!

És, hogy nem a terveim szerint alakulnak a dolgok? Semmi baj. Talán "valakinek" nagyobb tervei vannak velem. Talán Ő nagyobbat mert álmodni, mint én valaha is mertem volna. Az a "valaki" már tudja azt, amit én még nem. Egyszer majd összeáll a kép.

Vacak haj, betegségek, apró bosszúságok és tökéletlenségek...? Nem számít, mert én tényleg és őszintén hálás vagyok minden egyes napért, a megélt érzéseimért, élményeimért.

Ez a "tökéletlenség" ajándékoz meg engem a  tökéletességgel!