Napról napra jobban lenni mesés érzés. És, ha az ember jobban érzi magát, akkor joggal gondolja azt, hogy gyógyul. Én az utolsó apró pici sejtemig hittem és megéltem a gyógyulást. Így volt ez egészen múlt hét szerdáig, mikor is egy boríték és a benne foglaltak megálljt parancsoltak EGY IDŐRE ezen gondolataimnak, melyek azt súgták, hogy minden rendben. A transzplantos kezelőorvosom mindig postán küldi el a teljes leletet (mikor kontrollra megyek, akkor csak egy része készül el azonnal a vérvizsgálatoknak, a speciális mérések eredményeire várni kell). Persze van egy kis izgalom az emberben, amikor kibontja, de azt amit szerda délután láttam...na arra egyáltalán nem számítottam. 

Azok az értékek, amelyek a betegségem éppen aktuális állását jelzik nagyon nem tetszettek nekem. Csak ültem a lelet felett és próbáltam logikus magyarázatot találni arra, hogy lehetséges az, hogy az értékeim rosszabbak, mint az átültetés előtt. Nem stimmelt valami. Órákig próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ez akár még bele is férhet és lehet, hogy ebben az érzékeny időszakban még becsúszhatnak ingadozások, de majd szépen kialakul és rendben lesz a dolog. Próbáltam nyugtatni magam, de legbelül persze tudtam és éreztem, hogy most valami olyat látok magam előtt, amit nagyon, de nagyon nem szeretnék. Az érzések fesztivált rendeztek bennem. "Rengetegen voltak". A remény, a csalódottság, a düh, a bizakodás...Sok-sok érzés. És mindegyik teljes erőbedobással tombolt odabent.

Estére aztán minden letisztult bennem, sejtettem (legbelül pontosan tudtam), hogy másnap reggel mit fogok hallani a telefonban, amikor felhívom az orvosomat. Nyugodt voltam és nem néztem hátra, csak előre. A következő lehetőségre.

Csütörtök reggel hívtam a Transzplant Osztályt. Nem sikerült elérnem a kezelőorvosom, mert épp szabadságon van. Ezért felhívtam Mikala Doktort (Ő az, aki kezdetektől kezelt). Sikerült elérnem. Azt mondta, már tud arról, hogy nem jók a leleteim. 

"Nem jók a leleteim!" Igen, ezt láttam én is és most egy szakember is megerősítette. 

Megbeszéltük, hogy másnap reggel bemegyek az ambuláns rendelésére és kitaláljuk hogyan tovább.

Másnap délelőtt izgatott szívvel várakoztunk Férjemmel a Doktor rendelője előtt. Tudtam, hogy vannak még lehetőségek, de nem tudtam, hogy transzplantáció után ötven nappal mit szabad és mit nem. Egyet tudtam, hogy valahogy bele kell nyúlni, mert napról napra romlik a helyzet.

A Doktorral való konzultáció nagyon megnyugtató volt. Mindent megbeszéltünk. Ő is azt mondta, hogy bele kell nyúlnunk és bele is fogunk! A lényeg, hogy jelen helyzetemben egy immunerősítő injekciót próbálunk meg, ami segíthet. 30% az esély, hogy működik, 70%, hogy nem. Bár, ahogy a dolgok állnak, talán nekem segít (nem merem elkiabálni, de bízom benne), hisz nálam a jól bevált szerek úgy tűnik nem működnek. Talán ami másnak nem használ, nekem a gyógyszerem lesz!

Azért rákérdeztem, hogy milyen gyakori, hogy nem jön be az átültetés. A válasz: "Előfordul. (Hatásszünet.) Bár nagyon ritka.

Itt tartok most. Nincs bennem semmiféle rossz érzés azért, mert nem jött be az átültetés. (Egyébként a sejtek, amiket visszakaptam, tökéletesen megtapadtak és gyönyörűen működnek, csak a transzplantáció előtti kondicionáló (kemoterápiás) kezelés, amit azért kaptam, hogy a betegséget kiüsse, az nem jött be. Nem reagált rá a szervezetem.)

Szóval most vannak vadiúj, jól működő, gyönyörű sejtjeim, de mellettük alattomosan ott csücsül és tevékenykedik a betegség is.

Ez van. Csak előre nézek. Bízom a lehetőségeimben. Volt valami, amihez nagy reményeket fűztünk és nem jött be. Erre mondják, hogy ember tervez....

"Volt valami"... itt a "volt"-on van a hangsúly. Volt, elmúlt. De itt van a "van"! Van = Lehetőség.

A lényeg, hogy ma is felkelt a nap és vele együtt én is. Amíg ez így van, addig vannak lehetőségek, van remény, van esély a gyógyulásra!