Elefántcsonttorony

Gondolatok, érzések, történetek egy sterilszobából

13. A kórházból jelentem... (4. rész)

2015. március 24. 17:36 - revival34

Kedd délelőtt. Izgatottan várom A HÍRT. Minden egyes ajtónyitáskor azt remélem, hogy valaki azt mondja, megvan az eredmény, sikeres volt az őssejt gyűjtés, mehetek haza. Ám egyenlőre még nincs eredmény... Hogy gyorsabban teljenek a várakozás elviselhetetlenül hosszú percei, mesélek kicsit az elmúlt napok eseményeiről…

A csontjaim (csontvelő) aktív munkába fogtak, a sejtek gyönyörűen sokasodtak, mi sem bizonyította ezt jobban, mint az erős csontfájdalmak (és persze a vérképek is).  Furcsa, amikor az ember úgy várja a fájdalmat, mint valami különleges ajándékot és amikor valóban nagyon fáj, akkor is boldog és hálás, mert tudja, hogy ez most jó célt szolgál. Minden komoly fájdalom után elismerően dicsértem meg a szervezetemet, hálás voltam, hogy ilyen szépen dolgozik.

Vasárnap reggel épp a reggelimhez készülődtem, amikor mosolyogva jött be a nővér és azt mondta, hogy nagyon jó a sejtszámom, várnak a ferezisen. Gyorsan összekaptam magam, csináltam egy szendvicset, a nővértől megkaptam a szükséges papírokat és már indultam is (a ferezis egy másik épületben van). Nagy boldogan hívtam a férjemet, hogy jöhet, mert gyűjtünk. Leértem, gyorsan ettem pár falatot, elintéztük a papírokat és jött az előkészítés. Vérnyomásmérés, mindkét karomba „beszerelvényezték” a szükséges csöveket, vért vettek, majd elindították a gépet, mely erőteljes duruzsolásával adta tudtomra, hogy most értem dolgozik. (Röviden. A bal karomból kivezetik a vért, ami a gépbe fut, ott a gép centrifugál, leválogatja a szükséges sejteket, külön gyűjti, majd a vért visszaküldi a jobb vénámon át a keringésbe.) A férjem csak később jöhetett be, amikor túl voltunk az előkészítésen. Következett a majdnem öt órás vasárnapi móka. A társaság remek volt, egy kedves doktornő egy jófej, ügyeskezű nővér, imádott férjem és jómagam. Remek kis napnak ígérkezett.  „Kezek nélkül”, szinte mozdulatlanul nem mindig a legkényelmesebb a hosszú órák alatt, de a férjem kezem helyett kezem volt és miközben jókat beszélgettünk, a gép rendületlenül dolgozott, centrifugázott, válogatott, gyűjtött, aztán egyszer csak... Végzett. Ismét vérkép kontroll és vérnyomásmérés. Végül minden tű és cső lekerült rólam. Jól éreztem magam, így nem vártuk meg a betegszállítókat (az én kérésemre), hanem visszasétáltunk az osztályra.

Hétfő délelőtt. Izgatott várakozás, több okból is. Egyfelől Kristóf is kontrollra ment a kezelőkórházába, másfelől vártam a gyűjtés eredményéről szóló jó híreket. Mivel férjem Kristófot vitte orvoshoz, anyukám jött be hozzám, hogy legyen ma is segítségem, ha esetleg újra mennem kell. Megérkezett anya, épp csak letette a kabátját, amikor jött a főnővér a hírrel: „Sajnos kevés lett a tegnapi gyűjtés, ezért ma is nagyon nagy szeretettel várják a ferezisen.” A menet ugyanaz, mint tegnap, csak a kísérőm más. Nem szaporítom a szót, az előkészítés után ismét ott ültem a szuperszékben, karjaimból csövek futnak ki-be a gépbe. A mai program hat órás kényeztetést ígért. Anyával is végig beszélgettünk és persze ő is lelkiismeretesen helyettesítette az én erősen lefoglalt karjaimat. A program végére a fiúk is befutottak. Komoly kis rajongótábor gyűlt össze a székem körül. Mire mindennel végeztünk, megérkeztek értem a betegszállítók, hogy visszavigyenek az osztályra. Én ma is jól voltam, de azt mondták, hogy két ferezis az mégiscsak két ferezis, szóval inkább ne sétálgassak, biztosabb ha nem saját lábon megyek. A betegszállítók felajánlották, hogy a család is jöhet az autóval, mindannyian beférünk. Az öreg furgon döcögősen haladt a kórház épületei közötti kis utakon. Teljesen olyan élmény volt, mintha egy kalandtúrán zötykölődtünk volna. Azon nevettünk, hogy ez a mi szafarink. Kristóf is olyan jókat döcögött, hogy élmény volt hallgatni. Bizony, bizony, ezek vagyunk mi. Mindenben megtaláljuk a lehetőséget, a jót, azt amitől jó kedvünk lesz, azt amitől valami szebb lesz. Így lehet egy egyszerű betegszállításból is emlékezetes, mosolyfakasztó családi kaland. Szóval a nagy „szafari túra” végeztével visszatértünk az osztályra, ismét a szobámban voltunk. Megölelgettük egymást és a családom elindult haza.

Kedd délelőtt… még mindig izgatottan várom A HÍRT… és csak arra tudok gondolni, hogy a jó hír várat magára!

Időközben megérkezett az ebéd is…. de még mindig semmi….

Aztán egyszer csak nyílik az ajtó, megérkezik a zárójelentésem, melyben az áll:

„transzplantációhoz elegendő mennyiségű CD 34+ sejtet fagyasztottunk.”

 IGEN!!!! Sejtjeim bezacskózva és lefagyasztva. Túl vagyok a sikeres őssejt gyűjtésen, végre hazamehetek!!!!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://elefantcsonttorony-steril.blog.hu/api/trackback/id/tr727300987

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.