Éjfél után pár perccel, persze nem saját lábon, hanem 4 keréken (hordágyon) gurultam be a sürgősségire. Igaz, hogy épp életem legrosszabb formájában voltam, de az élmény még így is meghatározó volt. A betegfelvételre a legkülönbözőbb esetek érkeztek percről percre (őrjöngő pszichiátriai beteg, törések, vérzések, balesetesek, stb...). Itt mindenki a helyén volt, maximális volt a profizmus. Én is szinte azonnal bekerültem egy automatizált, dupla szárnyú fémajtón át egy hatalmas, nem túl világos vizsgálóba, ahol egy fiatal doktornő és egy ápoló várt. Részletes anamnezis után jött a kivizsgálás. 120-as pulzussal, 69-es hemoglobinnal és 85-ös oxigénszaturációval, tüdőgyulladás gyanúval úgy döntöttek, hogy azonnal oxigénre tesznek. Amint rám tették az oxigénmaszkot a lélegzetvétel újra könnyebbé vált. Akkor döbbentem rá, hogy egészen addig minden egyes lélegzetvételért meg kellett küzdenem. Az alacsony oxigénszaturáció miatt artériás vérvételt is csináltak (vérgázok miatt). Artériás vérvétel? Ne próbáljátok ki. Míg bőszen keresgélnek a szövetek és erek közt a tűvel, hát az embernek biztosan nem a természetes mosolya ül ki az arcára. Harmadik próbálkozásra sikerült eltalálni (nem könnyű szúrni, mélyen fekszik az ér). Mivel ájuláskor beütöttem a fejem sürgősségi koponya CT kellett. Úton a CT felé még egy mellkas röntgent is megejtettünk a tüdőgyulladás gyanú miatt. Míg ide-oda toltak a kórházban, közben a férjem, sógorom és "majdnem" sógornőm kitartóan vártak rám. Aztán felvettek az intenzív megfigyelőbe, ahol enyém lett a nyolcas ágy. Ámulatom itt tovább nőtt, a nővérek egytől egyig remekül teljesítettek. Körülöttem eszméletlenek, belső vérzésekkel bent fekvők, súlyosabbnál, súlyosabb esetek. Az ott dolgozók szakmailag és emberileg is nagyon rendben voltak. Engem is monitorra kapcsoltak, rám kötötték az infúziót, próbáltak életet lehelni belém. A fiatalokat hazaküldtem, hogy aludjanak egy kicsit, a férjem pedig kitartóan vigyázott rám. (Hol a folyosón várakozott, hol bejött hozzám...). Teltek az órák és nekem már egyre jobban kellett volna mosdóba mennem. Egyre és egyre jobban.....és egyre jobban.... Felkelésről persze szó sem lehetett. Ezért előkerült a bűvös ágytál. Én és egy ágytál plusz vízszintes testhelyzet egyenlő lehetetlen küldetés. Nem ment. Vártam, tartogattam és próbáltam kicsikarni egy rövidke felkelést, szigorúan csak a mosdóig. Persze nem lehetett. Az órák lassan teltek. Nem tudtam aludni, csak figyeltem az osztály életét, történéseit. Hajnalodott. Hat óra körül megjelent az ágyam mellett egy ismerős arc. Mosolyogva közölte, hogy dolgozott együtt a férjemmel a Rupert sürgősségi mentőhajón és most ő az osztályos orvos, megvizsgál, megírja a papírjaimat és elintézi, hogy délelőtt átszállítsanak a kezelőkórházamba. Mosolyogva arra gondoltam, hogy a sors megint nagyon helyesen intézi a dolgaimat, elképesztő, hogy pont ma van beosztva egy ismerős orvos! Szívmelengető, megnyugtató érzés volt. Reggel még egyszer élvezhettem az artériás vérvétel nyújtotta örömöket, de hálával tartozom a nővérnek, aki elsőre megtalálta a rejtőzködő eret. És még valamiért hálával tartozom neki. Megkegyelmezett és titokban kicsempészett a mosdóba. Hihetetlen megkönnyebbülés volt. Megtörtént az összes vizsgálat, elkészült a zárójelentésem, megjöttek a mentők. Én ismét hordágyra kerültem, majd a mentőbe és elindultunk a kezelőkórházamba, ahol már vártak rám. Így kerültem kórházból kórházba.