Elefántcsonttorony

Gondolatok, érzések, történetek egy sterilszobából

5. Nagyjelenet a fürdőszobában

2015. február 27. 15:45 - revival34

2014 november eleje...

A bizonytalan napokat megkoronáztam egy jó kis betegséggel. Lázas voltam, köhögtem és elmondhatatlanul gyenge voltam. Bőrszínem egy frissen meszelt fallal is simán versenyre kelt volna. Komoly gondot jelentet minden egyes felállás. Hétvégén elmentem ügyeletre, ahol azt mondták, hogy vírusfertőzésem van. Hétfőn felhívtam a kezelőorvost - mert másnap (kedden) indult volna a kezelésem -, hogy beteg lettem és így gondolom jobb, ha nem állunk neki a kemoterápiának. (Aminek persze amúgy sem álltam volna neki, hisz orvost szerettem volna váltani.) Ezzel egyetértett az orvos és mondta, amint jól leszek jelentkezzek. Aztán én gyorsan előhozakodtam azzal, hogy szeretném elkérni a papírjaimat (eddig ugyanis még semmilyen papírt és leletet nem kaptam a kezembe), mert konzultálnék egy másik orvossal is az állapotomról. Hááát! Ezt nagyon nem fogadta jól. Ám akárhogy is fogadta, a terv az volt, hogy másnap felkerekedünk, elhozzuk a papírjaimat és átmegyünk a másik kórházba, hogy találkozzunk a választott orvossal, akit végre sikerült elérni és várt minket a keddi rendelésére.

Kedd reggel. Helyzet? Árnyéka vagyok önmagamnak. Terv: Indulás Budapestre, papírokat megszerezni, új dokit megismerni, kezelésemet biztos alapokra helyezni.

A reggeli tusolás és az öltözködés extra energiáimba kerültek. A család aggódott, hogy bírom majd a napot. Azt hiszem szörnyű látvány lehettem, az aggódó szempárok legalábbis erre engedtek következtetni. Két órás autózás. A férjem ment fel a papírjaimért a kórházba, mert én fizikálisan sem és lelkileg sem voltam olyan állapotban, hogy ezt bevállaljam. Igazándiból nagyon is megviselt az, hogy valaki, aki maximálisan mellettem állt, alaposan kivizsgált, felállította a diagnózist és nem betegként, hanem emberként, anyaként tekintett rám, annak a valakinek nemet mondok, úgymond ok nélkül. Ezt nehezen tettem helyre a lelkemben. De tudomásul kellett vennem, hogy itt most rólam van szó, a saját érdekeimet kell néznem, nem aggódhatok más érzései miatt. (Na ez az ami nem igazán megy nekem, önmagam előtérbe helyezése. De ez most tényleg egy olyan helyzet amikor muszáj kiállnom önmagamért.)

Még dél sem volt és mi már papírokkal a kezünkben indultunk el a másik kórházba. Az orvos előre jelezte, hogy hatalmas a tömeg, minimum 3-4 órás várakozásra számítsunk, ha megérkezünk. Így is lett. Négy órán át ültünk a váróban, mire végre sorra kerültünk. De megérte várni. Megismertük Mikala Doktort. Az első pillanattól kezdve tudtuk, hogy jó helyen vagyunk. Mindent megbeszéltünk. Átbeszéltük a betegségemet, a kezelés menetét és az aktuális állapotomat is. A vérképem katasztrófa. Vörösvértestek csak mutatóban lézengtek a véremben (hemoglobin értékem is nagyon alacsony volt), a fehérjék viszont tolongtak, ami nagyon megnehezítette a keringésemet. (Azt mondták, olyan sűrű a vérem mint a méz, ami keményen terheli a keringést.) Szóval megbeszéltük, hogy másnap reggel bemegyek vérválasztásra, hogy transzfúziót kapjak és plazmaferezisre, hogy megtisztítsák a véremet a rengeteg fehérjétől. Kaptam antibiotikumot is, mert a légúti fertőzésem sem festett túl jól. Végeztünk. Megnyugodtam, mert végre biztos volt a helyem, Mikala Doktor vállalta az esetemet. Elindultunk férjem öccséhez (mivel a saját lakásunkba még nem tudtunk menni), hogy ott aludjunk egy éjszakát és másnap reggel onnan mentünk volna vissza a kórházba. Ez volt a terv! De, mint tudjuk ember tervez....

Hosszú és fárasztó nap volt. Nem voltam túl jól. Esete 11 körül úgy döntöttem, hogy bepróbálkozom egy tusolással, hátha jobban leszek. Ledlámpás tusrózsából locsoltam magamra a kéken, pirosan, zölden váltakozó vízsugarat. Pár perc fényterápiás kényeztetés a zuhany alatt... Kiléptem a kabinból, hogy megtörölközzek és akkor éreztem, hogy valami nincs rendben. Nagyon meleg volt, óriási pára, alig kaptam levegőt... Gyorsan lehajtottam a wc deszkát, leültem. Zsibbadtam tetőtől talpig. Szerettem volna szólni a férjemnek, de csak a szándék született meg...

... "Nyugi, minden oké"...Hallottam a férjem hangját. Tisztul a kép. A földön fekszem. Fáj a fejem. Na neee, megint elájultam. És pár másodpercre rá jött a másik nagy felismerés. Anyaszült meztelenül heverek a földön, miközben sógorom emeli magasba a lábaimat. Leírhatatlan élmény, amikor kedvenc sógorod lakásában váratlanul, öntudatlanságból eszmélve a legkiszolgáltatottabb helyzetben találod magad. Nem is megyek bele, hogy milyen érzések és gondolatok jártak akkor a fejemben. Egy biztos ezt a jelenetet szívesen megspóroltam volna mindannyiunk érdekében. A mentők már úton voltak. Kértem a férjemet, hogy azonnal öltöztessen fel, mert így azért mégsem maradhatok. Úgy gondoltam a mentősöket már nem fogom megjutalmazni az extra látvánnyal. A "magamutogatásból" bőven elég volt mára. Megérkeztek a mentősök. Várakozásomnak megfelelően lazák és jó fejek voltak. Vérnyomásmérés, oxigénszaturáció ellenőrzése, fejsérülésem vizsgálata.... Pillanatok alatt a fürdőszoba lett a lakás központi helye. Mindenki sürgött, forgott, segített. (Hálás vagyok sógoromnak és barátnőjének, mert nagyon jól kezelték a helyzetet, és tündériek voltak.)  Aztán a vizsgálat után hordágyra fel, mentőautóba be és indulás a Honvéd Kórház Sürgősségi Osztályára!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://elefantcsonttorony-steril.blog.hu/api/trackback/id/tr737224547

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.