Mozgalmas napok vannak mögöttem. Ez a vizsgálatok hete volt. Persze ennek roppantul örülök, mert ez a belépőm az átültetésre. A program a következőképp nézett ki:

Kedd: szív ultrahang, hasi ultrahang, röntgen vizsgálatok (koponya, arcüreg, gerinc, csípő)

Szerda: szemészet, EKG, fül-orr-gégészet, légzésfunkció vizsgálat, majd konzultáció és vérvétel a transzplantációs osztályon, végül nőgyógyászat

Csütörtök: fogászat (panorámaröntgen)

Péntek: kezelés (elvileg az utolsó!!!!)

Jelentem majdnem minden kerek, de csak majdnem. Minden vizsgálat negatív volt, mindent rendben találtak mindenhol, kivéve a szívultrahangon. Igen, igen a szívultrahang... Volt nagy meglepetés, ráült a döbbenet az arcokra.

Kedd délelőtt. Már túl voltam a röntgen vizsgálatokon és a hasi ultrahangon és mentem szívultrahangra. Teljes nyugalommal feküdtem a vizsgálóágyra, de ez a nyugalom másodpercek alatt szertefoszlott. Az orvos még alig érintette hozzám a vizsgálófejet és máris egy "Te jó ég!" hagyta el a száját. Erre én : "Ne ijesztgessen Doktor úr, valami baj van?" 

"Magának extrém módon ki van tágulva a jobb kamrája és hatalmas benne a nyomás.

Erre szól az asszisztensnőnek, hogy hívja fel XY doktort, mert ezt mindenképp meg kell néznie, ilyet nem látni minden nap.

Tényleg? - gondoltam magamban. Már megint milyen szituációba csöppentem bele? Egy remek forgatókönyvíró is elirigyelné az én fordulatokban gazdag életemet. Roppantul örülök, hogy megint egy a tudomány által érdekesnek tartott eset lettem. Ez tényleg szép és jó, de most már talán elég lesz a rémisztő és komoly problémákból, nem szeretnék több esetet szolgáltatni az orvostudománynak.

Az orvosok egy ideig elkonzultálgattak a fejem felett, majd vizsgálódtak még egy darabig, aztán jött a  "Köszönjük. Kész vagyunk, felöltözhet." Végre, gondoltam. Nem kellemes férfikoszorúban félmeztelen testtel feküdni egy vizsgálóágyon, főleg úgy, hogy közben nem is közölnek veled jó híreket.

Felöltöztem, így már kevésbé éreztem magam feszélyezve. Rendben és akkor most, hogy is tovább?

Az ultrahangos orvos felhívta a kezelőorvosomat, hogy megbeszéljék a továbbiakat. Az a döntés született, hogy el kell mennem kontrasztanyagos CT vizsgálatra, hogy kizárják a tüdőembólia lehetőségét. Megtörtént a vizsgálat, de ott mindent rendben találtak.

A leletekkel a kezemben visszamentünk a kezelőorvosomhoz. Ami engem abban a pillanatban a legjobban aggasztott az az volt, hogy ez a probléma nehogy kizáró ok legyen a transzplantáción. Persze maga a hír is letaglózott, de akkor nem tudtam ezzel foglalkozni, mert épp a hónapokig tartó kemény munka fináléjához érkeztem, most ennek a történetnek van itt a nagy pillanata. Nem számítottam extra csavarra.

Az orvosom azt mondta, hogy egy újabb komoly problémával állok szemben, ami mindenképp kezelést igényel, de szerinte az átültetést nem fogja befolyásolni és az erre irányuló kezelést az átültetés után elegendő elkezdeni. Persze a végső döntés a transzplantációs osztályé lesz.

Másnap, miközben a transzplantációs osztályon megszámlálhatatlan mennyiségű cső vért vett le tőlem a koordinátor,  beszélgettünk. Ő szintén azt mondta, hogy minden rendben lesz ne aggódjak, meg lesz az átültetés. (Egyébként az EKG is alátámasztotta az eltérést.)

A koordinátorom Zsuzsi, szuper kedves és megnyugtató jelenség. Mindent alaposan átbeszéltünk. Részletesen elmondta, hogy mi lesz a transzplantáció menete, és hogy telnek majd az azt követő otthon töltött hónapok. 

Szóval ez történt a héten. 

Röviden összefoglalva számos szervemről megtudtam, hogy remekül működik és minden rendben. Az is kiderült, hogy nem egy, hanem két komoly, életet komolyan veszélyeztető problémát hurcolok egy ideje a testemben. Sugárzással és kontrasztanyaggal most jól feltöltekeztem, nincs okom panaszra, csoda, hogy nem világítok esténként. Megismertük a transzplant osztályt és a koordinátoromat, minden szuper, jó helyen leszek. Az időpontról pontosat még nem tudok, csak annyit, hogy június közepén lesz és előtte három-öt nappal tudnak szólni, hogy mikor kell mennem. Kaptam hideget, meleget, volt öröm, volt döbbenet. 

Azt kell, hogy mondjam, mindent egybevéve a dolgok remekül állnak. Boldog vagyok, mert nagyon nagy dolog, hogy MOST mehetek átültetésre. SZÓ SZERINT CSODA! De tényleg! (Hála! Hála! Hála!) Jó úton járok, mindjárt a cél felé vezető egyenesbe érkezem. Most jön az utolsó nagy hajrá!

A szívem? Nem csüggedek, ezt is megoldom és rendben lesz. (Azt azért hozzáteszem, hogy amikor kezdődtek a tüneteim, gyengeség, kifulladás..., akkor úgy mentem el a háziorvoshoz, hogy szeretnék egy laborbeutalót és egy beutalót a cardiológiára, mert valami nincs rendben. Erre ő, hogy minek mennék a cardiológiára, felesleges, először nézzünk labort és, ha kell majd utána mehetek tovább. Mivel a labor már szörnyűségeket mutatott és a tüneteimet alátámasztotta, ezért elmaradt a szív vizsgálata. Pedig kellett volna! De ez már így történt. Nincs olyan, hogy mi lett volna....) Tehát kiderült, hogy a mai napig fennálló lépcsőzéskor, emelkedőn való gyalogláskor jelentkező kifulladás már rég nem a myeloma miatt van, hanem a szívem miatt. Ha a szívem rendben lenne, olyan fitt és energikus lennék, mint a csuda. Ez van. Olyan hatalmas szerető szívem van, hogy nem bírta már és túlcsordult.

Ami még előttem van...

Szerdán vár rám egy remek csontvelő biopszia, csak, hogy ne unatkozzak és érezzem a törődést. Ezt most nagyon nem kívánom magamnak, szörnyen kellemetlen és fájdalmas vizsgálat. Persze ezen is túl leszek. És akkor már csak az a bizonyos telefon!!!!! Egyre közelebb a nagy nap!!!!